2017. november 19., vasárnap

01. [Seggfej.]

Sziasztok!
Nem szeretnék sokat ecsetelni, csak megszeretném köszönni mindazoknak a kedves írótársaimnak, akik segítettek a történet összerakásában, javításában és a többi. Szóval, köszönöm mindegyikőtöknek, de legfőképp drága bétámnak, Theának, nélküle már régen feladtam volna az első mondatnál! ♥ 



Seggfej


2005. augusztus 19.


Csak bámultam az össze-vissza pakolt dobozokat az új szobámban, de jelen esetben a hátam közepére sem kívántam a kipakolásukat, úgyhogy fogtam magam és levágódtam a laptopom elé. Viszont internetem még mindig nem volt. A fránya szolgáltató csak pár nap múlva hajlandó bekötni. Az, hogy a költözésünk óta nem fértem hozzá a könyves- és dizájnblogomhoz, fenekestől felforgatta a lelki világomat. Mintha kiszakítottak volna egy darabot a lelkemből. Nem, még annál százszor rosszabb. Mintha levágták volna a kezemet vagy a lábamat. Anyu szerint a „Natasa könyvespolca” teszi ki az életem kilencvenkilenc százalékát. Ez ugyan nem teljesen így van. Anyu nem úgy áll a könyvekhez, mint én, nem érti, hogy mi is olyan csábító bennük.
Nagy levegőt vettem. Már harmadik napja voltunk itt, de még mindig rengeteg megtömött doboz várt arra, hogy a helyükre kerüljenek. Rettentően gyűlöltem, hogyha dobozok vettek körül. Sokkal jobban, mint az ittlétet.
De legalább nem remegtem meg minden egyes nyikorgásnál ebben az istenverte házban, a kicseszett Washington egyik kisvárosában. Ez a lakás simán szerepelhetne egy horrorfilmben is. Könyörgöm, ennek még tornya is van. Mit kezdjek én egy toronnyal?
Forks nem a világ legnagyobb kisvárosa, mindössze hatszáz fő körüli lakossággal rendelkezik. A porfészekhez legközelebb eső igazi település Seattle, ahol legalább volt Starbucks és McDonald’s. Viszont ez is több, mint három órára volt tőlünk. A leveleket sem hozták házhoz, be kellett utazni Seattle-be a postaközpontba értük. Felháborító, nemde?
Úgy ért, mint egy hirtelen karmolás egy kismacskától az arcomba. Kanada eltűnt, magunk mögött hagytunk mindent, ami számomra az élet értelmét jelentette azért, hogy meneküljünk a hatalmas fájdalom elől. De legfőképp azért mentem bele ebbe az egészbe, hogy anyának jobb legyen. Nem mintha hiányozna a régi iskolám, a barátok vagy a házunk.
Letelepedtem az új ágyam legbelső sarkába, felhúztam a térdeimet, fejemet lehajtottam az összekulcsolt kezeimre.
Apát hiányoltam.
Ő maga volt Kanada. Ott született, ott találkozott anyuval, és ott jöttem világra én is. Minden, ami valaha is fontos volt anya és az én számomra, ottmaradt Kanadában. Ott minden tökéletesen ment...egy darabig. A szemem már égett, de visszafojtottam a kitörni készülő könnyeket. Tudtam, hogy apa nem örülne neki, ha azt látná, hogy lassan öt év elteltével is még mindig sírok miatta. Azt szeretné, hogy boldog legyek, és ezt próbáltam tartani.
De anya is hiányzott. Az az, anyu, aki apu halála előtt volt. Aki mellém feküdt éjjelente és cirógatta az arcomat, hogy eltudjak aludni, aki mesét olvasott nekem, ha beteg voltam, aki mindig vidám volt, mindig mosolygott és ha akadt ideje, még talán egy-egy romantikus könyvet is elolvasott. Mintha akkor egy teljesen másik életben éltünk volna. Az biztos, hogy másik államban történt.
Apu halála után anya egyre többet és többet dolgozott, teljesen a munkába temetkezett. Régen nem így volt. Amikor csak tehette, otthon volt Velünk. Aztán végül feladta, rávetette magát a költözés gondolatára, és most itt vagyunk. Bár amióta itt lakunk – annak ellenére, hogy még mindig rengeteget dolgozott –, úgy tűnik, hogy egyre inkább részese akar lenni az életemnek.
A könnyeimmel küszködve lekászálódtam az ágyamról. Úgy döntöttem, hogy lemegyek a konyhába, hagyom a fenébe a dobozokat. A szobámból kilépve ismerős illat csapta meg az orromat. Anyu főzött, és ha ő főz, az az utóbbi öt évben nem jelentet túl jót.
Lerohantam a földszintre.
A tűzhelynél állt, a kedvenc fekete pöttyös köntösében és egy mamuszban. Valószínűleg most léphetett ki a fürdőből. Mellesleg egyedül ő képes még a teljesen pöttyös cuccokban is tökéletesen szexi lenni. Még köpenyben is a háttérbe szorultam az unalmas szőkésbarna hajammal és a sötétbarna szememmel.
Ráadásul én sokkal gömbölyűbbre sikerültem, mint ő. Hatalmas szemek, nagyra duzzadt pofazacskó, kerek csípő. Anya imádott rajtam mindent, de szerintem csak egy olcsó kis kirakatos babára hasonlítottam ezzel a sima arcbőrrel.
Álmos fejjel nekitámaszkodtam az ajtónak és néztem, ahogyan tevékenykedik. A serpenyőben sistergett az a kevéske olaj.
Közelebb léptem két lépést, mire hátrafordult és majdnem kinyomta a szememet a fakanállal. Arcára mosoly került, kissé beesett szemei fényesen csillogtak a belevilágító lámpa fényétől. Meglengette a fakanalat, mire néhány ráragadott bacon szelet repült szét a helyiségben.
— Jó reggelt, kincsem — nyomott egy puszit a homlokomra.
Csak néztem a rettentő nagyságú káoszt. Ahogy a szobámban, itt is még mindig a dobozok foglalták el a helyet libasorban a fal mellett. Szerettem volna mondani neki, hogy a készülő ételünk oda fog égni, ha nem figyel oda rá, de finoman szerettem volna fogalmazni, ami a káosz láttán nem nagyon akart összejönni.
Ezt a gondolatot elhessegettem. Inkább örültem, hogy ennyi idő után végre megpróbálja kicsit hasznosítani magát a főzés terén. Ami hozzáteszem, nagyon nagy haladás. Mióta apa meghalt, sohasem készített reggelit.
— Hamar hazaértél.
— Majdnem dupla műszakot húztam le tegnap este, meg ma. Szerdától péntekig beosztottak tizenegytől tízig. Utána pedig szabad vagyok. Azon gondolkodom, hogy elvállalok egy félállást valamelyik klinikán a közelben.
A bacon szeleteket elosztotta kétfelé és kikotorta a tányérokra. Mondanom sem kell, mennyire odaégtek.
Nyami. A tányér előttem landolt az asztalon. Kétségbeesetten nyúltam utána, mikor tovább csúszott a kelleténél. Matatni kezdtem az „Étkészlet” nevezetű dobozban, míg végül ki nem rángattam egy szalvétába tekert villát és kést.
Némi undorral bámultam az előttem heverő félig megégett ínyencségre.
— Tudod, mennyire utálom, ha nem tudok mit csinálni — folytatta. — Szerintem be is jelentkezem hozzájuk.
Ja, ezt tudtam.
A legtöbb szülő valószínűleg már rég lefűrészeltette volna a fél karját, ha ennyi időre ott kellett volna hagynia a lányát egyedül. Na, az én anyám nem ez a fajta nő. Illetve én nem vagyok az a bajkeverő típusú lány. Anyu bízott bennem, mert nem adtam okot a bizalmatlanságra. Na, nem, mintha nem próbálkoztam volna. Oké, talán mégsem.
Tökéletesen unalmas egy figura vagyok.
Kanadában a barátaim között sosem én voltam a legcsendesebb, de mindig tartottam magamat. Az átlagom is bőven túllépte a 4,0-et, és általában véve is jó kislány voltam. Nem azért, mert féltem a felelőtlen csínytevésektől, nem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét egészen a mai napig ezeknek a tevékenységeknek. Meg persze nem akartam még egy lapáttal rápakolni anya gondjaira. Akkor nem...
— Elmenjek a boltba? Úgy érzem, kellene valami normális is az élelmiszerkészletünkbe — ajánlottam fel. A maradék bacont a kukába söpörtem, és elöblítettem a tányért.
Ő csak bólintott, majd pár perccel később teli szájjal megszólalt, mikor már a cipőmet húztam.
— Te mindenre gondolsz. — Azzal felkapta a tárcáját a pultról. Nyújtotta volna a pénzt, de hirtelen visszarántotta, és csillogó tekintettel bámult rám. — Á-á. Várj.
Bólintottam és sóhajtottam egyszerre. Anya csak állt előttem, és elmélyedve a pult sötétkék színébe, gondolkozott valamin.
— Képzeld, reggel találtam valami érdekeset!
Felkaptam a tekintetem a cipőmről. Csak a jóisten igazodik el rajta. Az én anyámnak minden egyes falevél érdekes.
— Mit? — sóhajtottam ismét, és felültem az egyik székre.
— Észrevetted már, hogy a szomszédban két veled egykorú gyerek lakik?
Egyszerre, mintha puskából lőttek volna ki, felpattantam eddigi helyzetemből, és vigyorogva bámultam arra a csodálatos nőszemélyre, aki a világra hozott.
— Tényleg?
— Még nem voltál odakint, igaz? — Hogy is lettem volna, édesanyám. Megráztam a fejem, és a kis vigyor lefagyott az arcomról, mikor folytatni kezdte. — Az egyik lány, körülbelül annyi idős, mint amennyi te vagy. A másik fiú, ő talán kicsivel idősebb, viszont iszonyat jól néz ki. Szexi. — Éppen nyeltem volna le anyu tányérjáról ellopott kis bacon darabkát, mikor az megakadt a torkomon a kijelentése hallatán. Ő csak nevetett rajtam.
— Szexi? Anyu, ez amolyan kapuzárási pánik, mert ha az, én nem kérek belőle! Nem akarok egy velem egykorú suhancot az anyám ágyában tudni — mondtam kissé idegesen.
Pár percig néma csend volt kettőnk között, majd anyuból kitört a nevetés. Belőlem is.
— Még csak az kéne! — Vigyorgott és elöblítette a tányért. — Viszont szeretném, ha átmennél hozzájuk. Megpróbálkozhatnál összebarátkozni velük így suli előtt.
Kifejezetten mérges tekintetet vetettem felé. Én, meg az idegenekkel való barátkozás két különböző dolog.
— Megmutathatják a helyi dolgokat és a szokásaikat, hm? — Nagyot ásított, a szeméből néhány könnycsepp indult útnak az arcán.
— Most arra akarsz célozni, hogy dörömböljek az ajtajukon, és kérjem meg őket arra, hogy legyenek az én hú de jó, új barátaim ezen a helyen? — mutattam körbe. Anya megrázta a fejét.
— Nem egészen erre gondoltam, hanem arra — állát ütögette, miközben kis gondolkozást színlelt —, hogy talán megkérdezhetnéd, hogy merre van a bolt.
Rám mosolygott és magához húzott. Természetesen nem volt egy rossz ötlet a barátság megalapozásához, nagyon nem.
— Aha.
Elfordultam, és megindultam az ajtó felé. Végignéztem magamon. Csupa fekete öltözékem már magában elég visszataszító látványt nyújthatott.
Az ajtó előtt hátra fordultam, és odakiabáltam anyunak, miközben ő a lépcsőn próbált felmászni. Az álmosságtól viszont ez elég nehezen ment neki.
— És mi lenne, ha alsóneműben mennék át? — nevettem.
Válla felett visszanézett rám.
— Biztos, hogy mély benyomást tennél rájuk! — Azzal ismét elindult a lépcsőn. Mosoly ült a számra és szinte levakarhatatlan volt. Le kellett volna ordítania a fejemet, ahogy ezt egy normális anya csinálta volna. De hát úgy látszik, hogy ő nem normális. Illetve bízik bennem, hogy nem teszek ilyet.
Átléptem a küszöböt, és megindultam a gyepen keresztül a szomszéd verandája felé. Kicsit izgatottan emeltem fel a fejem, miután elhagytam az elég gáz kinézetű virágoskert mellet levő macskakőből kirakott járdának nevezett akármit.
Hogy jobban belegondoltam, talán tényleg menne az a bizonyos beilleszkedés, és ha a bolt ürüggyel köszönök be hozzájuk, talán még nagyobb esélyem is lesz arra, hogy megkedveljenek. Ki tudja, lehet, hogy a lány pont ugyan olyan, mint én.
Felugrottam a széles verandára, kinyitottam a szélfogó ajtót, és kopogtam, majd pár lépést hátra léptem. A pólómat kezdtem simítani idegességemben. Ha anyunak igaza van, és valóban velem egykorúak, akkor mégsem lesz akkora szerencsétlenség ez a lépés. Végül is, nincs abban semmi fura, ha útbaigazítást kérek a hozzánk legközelebb lakó embertől.
Semmi léptet nem hallottam az ajtó mögül, szinte egy enyhe szívinfarktus tört rám, mikor kinyitódott a bejárati ajtó és szembe nézett velem egy gyönyörű szép kék szempár, aminek szőke hajú gazdája széles vigyorral állt előttem. A bőre hófehér volt, arcát szeplők borították. Fekete topot viselt és egy egyszerű farmernadrágot. Amit viszont megjegyeztem az az, hogy smink egy csepp sem volt rajta.
Az alakja irigylésre méltó volt. Mintha egy született hercegnő állt volna előttem, csak éppen korona nélkül.
Bevallom, eléggé meglepődtem. Hozzá képest én elbújhatok a legközelebb levő bokor mögé.
— Hahó, itt vagy? — kérdezte, és legyezni kezdett előttem. Bólogattam.
— Öhm... Bocsi. Csak a hajad. Olyan gyönyörű. Mindig ilyet szerettem volna. — És ez a mondatom tényleg igaz volt. Nem szerettem szőkésbarna lenni. A lány csak mosolygott, én pedig attól, hogy a hajától zavarba jöttem, kicsit elvörösödtem. Kicsit nagyon. Éreztem, ahogy ég az arcom. Francba.
Most mit gondolhat rólam?
Egy pár percig csak álltunk egymással szemben, szótlanul. Ő a cipőjét babrálta, én pedig azt néztem.
— Öhm... — Felkapta a fejét. — Amúgy azért jöttem át, hogy megkérdezzem, hogy merre találhatom a legközelebbi boltot, ahol van valami normális kaja — böktem ki. Félre húzta a száját és füle mögé tűrte a haját.
— Forksban nincs normális kaja — nevetett fel. Elmosolyodtam. — Csak menj három utcával feljebb és kiérsz a városból. Aztán csak egyenesen a főúton vagy egy órán keresztül, és fordulj le a Seattle-t jelző táblánál. Onnan már csak tíz perc. Ez egy rövidített út. Csak néhányan tudják — magyarázott. — Rögtön az első körforgalom után pár méterrel ott van egy vegyesbolt.
— Köszönöm! — mosolyogtam. Lassan hátra léptem egyet, és elindultam lefele a lépcsőn.
— Hát akkor... Szia! — Azzal el is tűnt az ajtó mögött meg sem várva, hogy én is elköszönjek. Megrántottam a vállam. Kisétáltam az út szélére, és a házunk előtt álló Suzuki volánja mögé pattantam. Elfordítottam a kulcsot és elindultam.
Három utcával feljebb, egyenesen a főúton egy órán keresztül, onnan már tíz perc Seattle, majd első körforgó után ott a vegyesbolt.
Egész úton ez járt a fejemben, hogy el ne felejtsem, hova is tartok pontosan.

×××

Ahogy megláttam a várost jelző táblát, tudtam, hogy jó helyen járok, a szomszéd lány nem vert át. A körforgalom után tényleg ott volt a bolt. Behajtottam a csupa beton hídon, egyenesen a kavicsokkal teleszórt parkolóba, ami viszont inkább hasonlított egy piac parkolójára, mint egy boltéra.
Kerestem egy, a bejárathoz közel levő parkolóhelyet, mert már az induláskor az kattogott az agyamban, hogy rengeteg cuccot veszek, és bíztam abban, hogy lesz még legalább egy szabad hely az ajtó közelében. Leállítottam a motort és kipattantam a kocsiból. Az ajtón egy aranyos vigyorgó fejjel ellátott tábla lógott, amin a „Welcome” felirat szerepelt. Egy autó hangos kerékcsikorgása zavart meg abban, hogy belépjek az ajtón. Az út közepén egy fekete hajú nő futott át a jármű előtt. Megcsóváltam a fejem. Hogy lehetnek ennyire szerencsétlenek az emberek? Jó, hogy nem ütötte el.
A szememet viszont majd kiszúrta egy hatalmas, öreg falak mögött rejtegetett könyvtár. Biztos, hogy sokszor benézek majd.
Beléptem a helyiségbe, valami keverék illat csapta meg az orromat. Kutyakaja és izzadtság. Jól kezdődik. A boltban csak egy nő punnyadt a kassza mögött, és pénzt számolt. Rám nézett, mire villantottam egy ezerwattos mosolyt és köszöntem. Felhúzta a szemöldökét, ami mellesleg nem volt valami tökéletes. Össze-vissza állt. A haja tiszta zsír volt, és az egyberuhája pont a hasa közepén ki volt szakadva.
Kifújtam a levegőt, és megindultam a legelső sor felé. Lekaptam egy zacskó kenyeret, egy zacskó chipset, és kutatni kezdtem a hűtőt. Mikor végre megtaláltam, megkönnyebbülve vettem észre, hogy nem kell sorba állni a felvágottért, mert húszdekás csomagokban vannak kimérve, közvetlen a tejek mellett. A csirkemellsonkás mellett döntöttem. Azon gondolkoztam, hogy vigyek-e haza kakaót anyának, mikor a nagy gondolkozásban valaki megzavart.
— Kakaó, vagy tej? Tej, vagy kakaó? — zengett mögöttem egy mély, erőteljes férfihang. Hirtelen hátrakaptam a fejem.
Velem szemben egy fekete hajú, magas srác állt. A pólója rátapadt a testére, és kidolgozott izmai jól láthatóan dudorodtak a ruhadarab alatt. Haja kócosan lógott bele kisimult arcába.
Zavartan álltam előtte, hiszen rettentően jól nézett ki. Éreztem, ahogy égni kezdett az arcom.
— Meg is szólalsz, vagy csak ott állsz, Nati cica? — kérdezte, mire rögtön visszatértem a valóságba. Apa hívott mindig Nati cicának. Gyűlöltem, ha más ejti ki ezt a két szót a száján.
Elvigyorodott.
— Te ki vagy? — kérdeztem, és felvettem egy kakaót a hűtőből.
— Bocs cica, elfelejtettem bemutatkozni. — Nagyképű. — Duke, Amy bátyja a szomszédból. — Kaján mosoly húzódott a szájára.
— Ne hívj Nati cicának — néztem rá fenyegetően, mire felkuncogott, és megrántotta a vállát.
— Mert, talán megsértem a kis lelkedet, Nati cica? — Azzal közelebb lépett egy lépést. Elindultam a pénztár felé. — Ne menekülj! — szólt utánam, de mintha meg sem hallottam volna, odaálltam a pénztárosnő elé és felpakoltam az asztalra a termékeket. Követett és odaállt mögém. — Aztán még egyszer annyit számoljon ám fel a kisasszonynak, mint amennyi eredetileg lenne! — kacsintott a nőre, az meg csak megforgatta a szemeit, és beütötte a cuccaim. Odaadtam neki a pénzt, és a visszajárót meg nem várva kirontottam az üzletből.
Minden cuccot bevágtam a hátsó ülésre, magamat pedig a volán mögé, és elindítottam az autót. Amennyire gyorsan csak tudtam, elhajtottam a Duke nevezetű seggfej mellett, mielőtt még meglátta volna az idegességtől egyre inkább vörösödő fejemet.
Mikor kitolattam a parkolóból láttam, hogy ő is bepattant a kocsijába és elindult utánam. Na, ne, ez most követni fog hazáig? Egy pillanatra eltűnt a körforgó mögött, de aztán újra feltűnt. A visszapillantóból jól vettem le az arcáról kisugárzó érzelmeket. Elégedett volt és büszke magára, de nem tudom, hogy hogy képzelte ezt az egészet.
A sejtésem beigazolódott. A furcsa idegen a házukig követett, majd velem egy időben kipattant a kocsiból, és sétálni kezdett a verandájuk felé. A belső énem valahol érezte, hogy Duke az orra alatt tiszta szívéből vigyorgott. Becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és be siettem a konyhába.
Az egyik részem azon gondolkozott, hogy vajon mi a franc baja lehet velem Duke-nak, a másik pedig abban reménykedett, hogy anyám nem fog leszidni, ha megtudja, hogy „összebalhéztam” ezzel a nyomorékkal ahelyett, hogy megpróbáltam volna normálisan viselkedni. De hát könyörgöm, egy olyannal normálisan viselkedni, akinek már az ujja hegye irritálni tud? Nem. Akkor sem, ha a Harry Potterből Dobby fog előttem vonszolni egy Mágiaügyiminisztériumi halottat, és a dolgozóval vág pofán. A cuccokat levágtam a pultra, és kipakoltam mindent a helyére. Mérgemben majdnem összetörtem egy poharat, amit aztán bevágtam csak a mosogatóba mondván, hogy majd el lesz mosva.

×××

A kanapén hevertem és a Minden, minden című könyvet olvastam, mikor megszólalt a csengő. Anyám a konyhából kiabált, hogy nyissam ki.
Nagy nehezen kikászálódtam a plüssmaci mintával borított pokróc alól, a könyvem fejjel lefelé fordítottam ott, ahol abbahagytam, és oda csoszogtam az ajtóhoz. Menet közben rápillantottam az órára is. Negyed nyolcat ütött. Ki a fene az ilyen későn? Bár az időjárás még viszonylag nyárias volt, de már közeledett az ősz felé. Néhány levél is lehullott már hátul a kertben.
Az ajtó mögött annak az idegesítő seggnek a húga állt lehajtott fejjel a lépcső legalsó fokán.

2 megjegyzés:

  1. Szia!^^
    Nahát nekem nagyon tetszik ez a rész :)
    Várom, hogy mit hozol ki belőle <3
    Addig is jó munkát ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!^^
      Örülök, hogy tetszik! :)
      Igyekszem minél hamarabb kitenni! <3

      Ölel, Nad

      Törlés